2.~Ciao

  


 Minden csendes volt és nyugodt. A nap már lefelé hanyatlott, de meleg, simogató sugaraival még egyszer utoljára arany fénybe öltöztette a tájat.
 A kavicsos úton biciklikerekek csikorogtak, s a dombtetején fel is tűnt az ütött-kopott fehér járgány és az ő utasa.
  Olivia Almondi hosszú, hullámos sötétbarna hajába belekapott a szellő, sötét szeme szikrázott a napfényben, magában halkan egy dalocskát dúdolt, száját mosolyra húzta.
 Itt született ebben az aprócska kis olasz faluban, és azóta itt töltötte a tizenhét esztendejét. 
Voltak napok amikor arról álmodozott, hogy egy nagy nyüzsgő városban élhet, ahol pörög, pezseg az élet, de ettől függetlenül nagyon szerette az otthonát.
A szűk kis utcákat, zöld zsalus ablakokkal, a virágos erkélyeket, édesanyja kicsiny pékségét, és a nagyhangú vidám helyieket, akik mindig mosolyt csaltak az ember arcára.
 Iskolába egy kisvárosba járt be, de szünidő lévén minden idejét itt töltötte. Errefelé nem volt sem internetkapcsolat, sem plázák, sem egyebek, mintha az idő kerekei megálltak volna a helység felett, mintha száz évvel korábbi időbe csöppent volna az idetévedő utas.
Ők mégis minden percét élvezték az életnek, énekeltek, pletykáltak, sütöttek, főztek, Olivia pedig gyönyörű dalokat írt.
  Hosszú órákat töltött a domboldalon, elterült a zöld fűben, a megannyi pirosló pipacs között, magához vette a gitárját és csak énekelt. Ilyenkor úgy érezte, hogy megnyílik előtte az egész világ, és ahogy a hangja továbbszállt a levegőben, boldognak és szabadnak érezte magát, mint az égen repülő madarak.
 A gitárját még édesapjától kapta,egyedül ez maradt utána emléknek, mielőtt végleg otthagyta volna őket az édesanyjával. Mindez nagyon régen történt, alig kétéves volt és azóta sem hallott a férfiról, azóta sem tudta mi volt a távozásának oka.
 Néha eljátszott a gondolattal, hogy felkutatja, de aztán rájött, hogy, ha az apja igazán szerette volna, milliószor megtehette volna ő is, és ilyenkor rádöbbent, hogy boldog ő, a tűzrőlpattant anyukájával, nem kell neki egy olyan ember, akinek sohasem volt elég fontos a tulajdon gyermeke.
 Most is éppen a dombtetőről igyekezett haza felé, egy fehér ruhát viselt, aranyszín saruval, hajába egy pipacsot tűzött. Végigkerekezett a szűk kis utcákon, hangosan köszönt minden ismerősnek, akik pár szóban érdeklődtek a hogyléte felől, ő pedig mosolyogva válaszolgatott nekik. Amikor végre befordult a  saját utcácskájukba, majdnem lebucskázott meglepetésében a biciklijéről.
A házukkal szemben egy fiú állt, egy teljesen ismeretlen alak, kapucniját egészen az arcába húzta. 
Itt náluk nem voltak gyakoriak az idegen látogatók, ide soha nem jött senki sem.
 A titokzatos jövevény egy bőröndöt és egy hátizsákot szorongatott a kezeiben és házszámokat bogarászta hatalmas figyelemmel. Aztán végre megtalálta amit keresett, és megállt az Olíviáék szomszédságában lévő ház mellett, amely már több, mint egy éve lakatlanul kongott. 
Előhúzott a zsebéből egy kulcs csomót, és már éppen befelé indult volna a lakásban, amikor Olívia lefékezett mellettem, és lepattant mellé a földre.
-Csáó!-köszönt rá mosolyogva, de a fiú láthatólag megijedt a hirtelen felbukkanástól, nem számított társaságra.
-Hello.-köszönt vissza halkan, de látszott rajta, hogy nem sok kedve van beszélgetni, Olívia pedig nem értette mi a baja, de érezte, hogy szinte még ki sem nyitotta a száját, az új srác máris utálja.
-Olivia vagyok. Isten hozott itt nálunk.-tett egy újabb próbát, és a kezét a fiú felé nyújtotta, de ő nem nem viszonozta a kézfogást, csak idegesen rágta a szája szélét.
-Örülök, hogy megismerhettelek Olívia-válaszolta végül, de hangja nem hangzott túl őszintének.-Most viszont mennem kell kipakolni.
-Hé még a nevedet sem árultad el!-háborodott fel a lány az újabb hideg elutasítástól.
-Z...Za..Zac-nyögte ki végül a fiú-A nevem Zac-és ezzel hátat fordítva belépett a lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót.
 Olívia teljesen ledöbbenve és leforrázva állt az utcán egyedül, nem fért a fejébe, hogy miből válthatta ki Zac ellenszenvét megismerkedésük első percében.
 Nem értette, hogy honnan pottyant ide a fiú, nem értette, hogy mit akar ebben az apró olasz faluban, mégis valami vonzotta benne. 
Talán a titokzatossága?
Amikor egyetlen egy pillanatra elkapta a tekintetét, úgy érezte, mintha a mogyorószínű szempár ezernyi titkokat rejtene, és őt hajtotta a kíváncsiság, meg akarta fejteni őket.
 Aztán megrázta magát, felszedte a biciklijét a földről, és ő is belépett a saját kapujukon.
Amikor este bebújt a paplan alá, még mindig Zac-en járt az esze. Vajon mit csinálhat ő most a szomszédban? Berendezkedett már? És egyáltalán meddig marad itt?
Szemei előtt megjelent Zac hosszabb fazonú sötét haja, kreolszín bőre és állkapcsának erőteljes vonala és Olívia gyomrában akaratlanul is megmozdult pár pillangó.
 Már majdnem belemerült az álmok édes birodalmába, amikor a szomszédban megnyitották a vízcsapot, a fiú zuhanyozni készült. Azonnal felpattant az ágyáról, és a fülét a falnak tapasztotta.
A vízcsobogás ugyan elnyomta a hangokat, de még éppen hogy kihallatszódott valami..
Énekelt.
És nem egy egyszerű, amatőr hang volt ez, hanem gyönyörű, tiszta és szívet melengető.
Olívia mosolyogva feküdt vissza az ágyába és megfogadta, hogy holnap ad egy újabb esélyt a barátságuknak.

***

  A világ öt különböző pontján este, öt fiú hajtotta fejét álomra. De elalvás előtt Zayn, Harry, Louis, Niall és Liam mind egymásra gondoltak, hogy vajon mindenki biztonságban megérkezett-e a helyére?

Hogy vajon mikor egyesülhetnek újból?

Eddig minden a terv szerint haladt, eddig még senki nem szegte meg a szabályokat.

Vajon meddig marad ez így?

-
-